Szökés a szürkeségből

Már megszoktam a napok egyformaságát:
hogy a ma és a tegnap mindig összeolvad;
hogy nem lesz tőlük különb semmivel a holnap –
minden nap egy-egy ködgomoly…
Szörnyedve nézem, hogy elsodor;
s hipnotizál, ahogy hömpölyög,
míg lelkem benne lődörög.

Belemarkolnék, de kezem üres marad,
ajkamról zörömbként törnek fel a szavak;
míg torkomba nem fojtja a gomoly a kiáltást…
Szürkeség takarja tőlem a kilátást;
s csak néha dereng fel a ködben egy alak.
Elsuhan mellettem pár örök pillanat,
s én úgy szállnék velük! Messzire… El…
Hogy az én időm a ködben mégse vesszen el;
de valahogy az mindig kicsúszik kezemből –
lopják! És én e véres küzdelemből
ki már csak holtan szállhatok…
Ám valaki megszán: álmodok;
s az egyforma napok mókuskerekéből
lelkem kiveti magát.
Nélkülem is megy tovább!
Nem is haltam bele…
Ki megszánt, azt súgja: gyere!
S én szép lassan követem, hisz már nem sietek.
A harc kimerített: fáradtan lihegek,
de arcom fényben úszik. Örülök, hogy élek;
s most már megtehetem, hogy jól körbenézzek:
Ez itt a világom. S ez vagyok én.
Ez itt a helyem benne; s ha elfelejteném
akár egy percre is – hát akkor megállok.
Szabad gondolkodni. Nem sietek. Várok.

Ha rohanok, az élet is elrohan mellettem;
és szanaszét szórja mindazt, mit szerettem,
mert ezt az iramot lélekkel nem győzi –
rohanó élet az értéket nem őrzi;
csak hajszolja egyre,
míg el nem megy a kedve,
s feladja végül…
Mit tettem? – szörnyed el, úgy, hogy beleszédül;
NE CSINÁLD!
Lassíts! Láss közben, és érezz;
az élet nem kívánja, hogy alatta elvérezz…

Már megszoktam a napok egyformaságát,
de leszoktam arról, hogy bele is törődjek.
A „mindig mindent muszáj” örök kapzsiságát
lerombolva bennem új álmok szövődnek.
Mosolyog, aki megszánt… Ő előre tudta;
mégsem szólt, míg lelkem a köröket futotta,
csak figyelt és várt… Végig bízott bennem;
hitte, hogy sikerül.
Úgy lett.
MINDEN RENDBEN!