Már nem fáj,
ha hallom neved.
Már nem ég csókod,
az ajkamon.
S nem ébreszt,
viharos hajnalom.
Már nem szeretem
aki voltál.
Pillanatokban,
hervadt rózsám.
Kócosbarna
szemed mosolya.
Szőkésbarna
Fürtjeid a válladon,
elsuhanó nyárban
pihentető vánkosom.
Még titkon szeretlek.
Tagadom!
Tagadom!
Hogy forrón ölellek!
Már nem akarok,
a mára várni.
Levendulamezőn,
téged csodálni.
Szeretni mint,
lágy melódiát.
Ezt szeretném,
de nem ölelsz át.
6 hozzászólás
Szia Alkonyi!
Hu
ez nagyon rejtélyes…ötletesen kifejezett
belsö érzések,mikor az egyén harcol
és nem tudja teljesen feledni a múlltat,
lemondani róla
"Még titkon szeretlek.
Tagadom!
Tagadom!
Hogy forrón ölellek!"
..él még,pislákol benne a remény
"Szeretni mint,
lágy melódiát.
Ezt szeretném,
de nem ölelsz át."
és a befejezésben ezt ki is mondja!
Gratulálok nagyon szépen kifejezett érzéseidre!
Szeretettel:sailor
Szép napot
Igen amolyan keretet szerettem volna épìteni a versnek.
Emberi érzéseket mutatva,hogy a közöny,és a szerelem
néha nem is olyan távoli barát.
S van,hogy tagadja az ember mennyire is tudna szeretni, de azért
a szìvét nem tudja becsapni.
Örvendtem jöttödnek 😊
Szeretettel: Alkonyi
Kedves Alkonyi!
Bizony, nem egyszerű…..
Az ősz is valami hasonló! Ugye??:-)
Tisztelettel: pusztai
Tisztelt pusztai!
Igen,pont ilyen 😊
Nagyon jól érzi a "hangulatokat".
Tisztelettel: Alkonyi
Gratulálok
szép versedhez,
elismeréssel, tisztelettel.
jó egészséget kívánok.
Zsuzsa
"Még titkon szeretlek.
Tagadom!
Tagadom!
Hogy forrón ölellek!"