Szolidaritás éjszakája (2006, november)

Fiatalok voltak, serények és büszkék,
leginkább azok, akiket hajtanak vad eszmék,
hogy a világ még szebb lehet,
még van olyan, hogy kikelet.
Még ki lehet kelni az ágyból,
s ha nincs ágy, akkor a kukából.
Mert jöhet egy éjszaka,
mikor van, aki önként vállalja,
pihe párna feje alatt, ma nem lesz,
de lehet, mégis édes álomra szert tesz.
Mikor a zajok elvonulnak,
s ő nyugodtan gondolkozhat,
egy utópián,
miszerint is mindenkinek kijár,
egyenlő részben az érdem:
„Ő ember kérem!”

Elgondolva mindezt,
egyenlőre mint sok kis sziget,
különültek el a mások,
azoktól, kinek neve nem fontos senkinek,
főleg nem a fent élőknek.
Mert hát, aki kiszorult,
az szörnyű, és örüljön, hogy még az ég rá nem borult.
„De!”, mondanák erre ők,
a kint lévők,
megszámolni se tudná,
hányszor szakad az ég rá,
s lett úgy elázva, mint ahogy csak egy verébke képes,
kit nem tud megvédeni a bokor ága mégsem,
csak hull az eső, hull, s el nem áll,
míg üres nem lesz minden égi tár.

Eme ázott, fázott,
de épp egy kicsit pityókázott
emberek, várják, hogy a figyelem,
most egy kicsit rájuk essen,
megadasson a lámpaláz,
e röpke éjszakán.
Idősek is voltak.
Kik bár régvolt,
de a fiatalkort
nem feledték, s hitték,
ha csak egy- két
olyan elvetemült akad,
kinek bár nem kell a híd alatt,
s megállóban aludnia,
de rászán egy-két óra hosszat,
s kicsit szolidál,
sőt még csak nem is áll,
hanem leül a földre,
s engedi, így kisebb legyen,
s ezáltal nőjön nagyra,
minden résztvevő szívének ajtaja.
Amin talán könnyebben hatol át a köd,
melyet megírt ama régi költőnk,
hogy csak a szegényé az,
s nem látja meg a gazdag,
mert pompázva harsog,
valamit mindig pampog,
s nem érti mire ez a sok fecsegés,
megmondták már úgy is rég:
”Aki nem dolgozik, ne is egyék!”

De hát gondolható,
hogy az égi lakó
azt szeretné,
pusztuljon ki minden gané,
s közben nem engedné,
hogy megtisztuljon aki kiált felé?
Ember az, ki nem engedi,
a másikat a tálhoz,
hiszen abból ő lakmároz,
s fél talán nem jutna,
többszöröse a jogos jussnak.

Megjöttek végül a lámpák,
s megjött a sok figyelő szempár,
kíváncsi és értő fülek,
vizsgálódó szúró szemek.
Jöttek és mentek,
de a benyomások maradtak,
s megtudtuk, minden ember egy ablak,
melyen át a mindenség tárul fel,
s mindig lesz aki felel,
a kérdő szóra,
de leginkább a bíztatóra..

Fent voltak a pódiumon,
bár nem volt meszelt plafon,
de még csak emelvény sem,
ami tartotta őket az a sok szem,
mi rájuk tapadt,
mikor hangjuk szóra fakadt.
Esetlen, percek is voltak,
de legyintettek, ettől még eljön a holnap,
s nevettek ott sokan,
látták végre: az ember ott van.
Ember és nem gép,
de még csak nem is fogyasztó,
ő csak arra mondja, hogy borzasztó
ami már a húsába vág,
s az életét kéri tőle,
mintha az fizetség lenne másokért,
pedig más okért
kell és van a nyomor,
mert a gonosz tombol.
Tombol a szívben,
tombol sokszor.
Van aki már nem is gondol másra,
csak mindig hasára,
s így nem marad ereje,
hogy a másikat figyelje,
mikor annak világűrnyi éhségét
csillapítja valami rohadt maradék.

Azt mondják, ők sem figyelnek társra,
csak, hogy meglegyen a feles folytatása,
de ekkor merül fel az árból, a kérdés,
ki ne gondolna magára,
mikor a halál kifent késsel várja,
s nem engedi élni?
Mielőtt meghalna, még darabokra tépi
a lelkét, testét,
hogy ne legyen ki felismeri,
benne azt ami isteni.