zörögnek a levelek.
Kergetőzik pár madár,
az idő csak ténfereg.
Fekszem a bársony fűben,
és fent a Nap úgy ragyog,
hogy fénye mindent átjár;
mégis szomorú vagyok.
Messze futnak a felhők,
mozgó festmény az égbolt.
Tegnapon tapos a ma,
pedig annyira szép volt.
Rajtam egy bogár lassan,
gondtalanul andalog:
ívet csiklandoz számra,
mégis szomorú vagyok.
4 hozzászólás
Szia Zsolt! 🙂
Szép-szomorú ez a mozgó festmény.
Nagyon tetszik, hogy az egyszerű, már-már közhelynek számító kifejezéseket úgy építetted a szerkezetbe, hogy egészen különleges hatásuk van.
A rövid, 7-es sorok, a rímképlet és az ellentétek adnak egyfajta cikázást, amitől hangulatossá válik a vers.
Mozgalmassá teszi, hogy versszakonként váltasz a fent és lent között.
Igényesen szerkesztetted. Kiemelem a központozást, mert látszik, hogy tudatosan, pontosan alkalmaztad.
Néha elfeledkeztem arról, hogy ez egy szomorú vers, de ahogy haladtam a sorokon, mindig eszembe juttattad, a zárásban pedig semmi kétséget nem hagytál. 🙂
Köszönöm, hogy olvashattam.
Figyelemre méltó a többi versed is. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kankalin leírta előttem. Igen festményszerű és egyszerű de nagyon jól. A kevesebb néha több. Ez olyan. Gratulálok!
Köszönöm szépen. üdv. Zsolt
Szomorú remekmű!
Üdvözlettel Á.E.