Születésem

Még szólni nem tudok,
az epét eltáplálom érted
s a zsongás köröttem,
mert szakadásom megérett,
rám hajol:
az alakuló ősbizalom.

Még látni sem bírok,
szédületed álmot ébreszt
szemeden el-elréved
valami töredék:
a belőlem hasadó mennyei maradék.

De te nem fogadtad!
Virágzó ujjam vigasztaltad
és nem tűröd,
amiért kapaszkodtam
te tört öröm!
Most légzésed ringatta kiságyam szűkölöd!

Hová visz ez a járókai lét?
Itt minden csupa,
annyi a nedvesség,
és magadat rugdalom
ne simogass
ne mesélj nekem
semmi nem igaz
ne várd azt a reggelt
te hullaszag
engem ne kérj
te követelő
te fekély
miért
mért sarjasztasz tragédiába
te szerelem utolsó jajdulása
kellettem neked
akkor tessék
vádolhatsz te átkom
mert
sohasem voltál
én nem tudom kinek kiáltok!

Egyre halkabban fújdogál a fény,
már látó vagyok.
Az első ellenszegülés,
ki kérdésemre mosolygott felém:
anyám! – az első asszony,
ki miattam legyőzte az alkonyt,
ki bennem megmarad örökkön.

Ellened nincs nagyobb bűnöm.