Kiültem a tópartra, elnéztem az eget,
Egy fényes-hangos vadkacsa megtörte a csendet.
Mérges voltam, vajon minek zajong oly soká?
Csak idővel értettem meg a hápogás okát.
Egy új élet látta meg ezt a nagy csodát,
A nádast, a tájat, a földi ragyogást.
Megszületett, ám napját nem tartja számon senki,
Nem lesz más, mint akármely ’ma’, vagy ’máma’ neki.
Ám ez Veled merőben más, édes-kedves …
Hisz a Te ünneped szívében őrzi minden jó barát.
Vidámságod tartsd meg, ahogyan az Ég is Téged,
S így fiatal maradsz örökre, hidd el, hidd el, nékem!