A menny hideg gyertyái égnek,
didereg hétmilliárd árva,
vakok ablakai az égnek,
élünk a föld sarába zárva.
Hámlanak lassan a bús napok,
a fáradt idő megint temet,
a tegnap árnyéka én vagyok,
arcomra angyal karmol sebet.
Hörög a harag, kardját rázza,
a szenvedés sál, meleg, puha,
dübörög az érzelempláza,
az öröm egy összement ruha.
A hazugság álarcot mutat,
a kísértés csillogó horog,
feketén virul a bűntudat,
pénztárnál az undor fintorog.
Színültig a rettegés tálja,
a büfében félelmet falnak,
mindenki eszik, de utálja,
hányingerrel dőlnek a falnak.
Versembe unalom költözött,
sántán botorkál beteg dalom,
a sok sápadt kísértet között
legelöl trónol a fájdalom.
A pincébe lökte a bánat
az agyam, nem olyan nagy dolog,
a szürkeállomány várhat,
rájöttem, hogy a szívem dobog.
Nem ömlik sugárban a vérem,
a szürkülettánc vége közel,
bátorságom aranyból érem,
a szeretet magához ölel.