Felkúszik az égre lassan egy haldokló sóhaj,
Megromlott már régen a nedves szemeken;
Ha a felhő nem sóból, hanem porcukorból volna,
Akkor pihenhetne most napsütötte tereken.
De múlt ködéből féreglyukba veszett üres szíve,
S lába fennakadt egy tüskén a gyötrő mában;
Ott a csokinak is már csak fagyott világ az íze,
És nincsen kobold kinccsel a szivárványban.
Szakadt szoknyában pörögnek fejemben a gondolatok,
De hirtelen hasra esek egy olvadt mosolyban,
Mert nem érzi meg álomittas bőröm a közelgő fagyot,
S sziluettem is csak bámul a földről elhagyottan.
Felkúszott egy foszló felhőre a már haldokló sóhaj,
És beleveszett múlt-mámorból a sötét jövőbe,
Mert nem értette, hogy miért van ilyen ára a jónak;
Zuhanáskor beleragadt valahol egy útmenti kőbe.
3 hozzászólás
Nagyon szép ez a vers! Szívből gratulálok!
Üdv:Sel
Halihó!
Témájában nekem is tetszik, van benne valami megfoghatatlan, ami megfog. 🙂 Én nem erőltetném feltétlenül a rímeket, engem jobban zavar, hogy megtörik a ritmus, nem könnyed, gördülékeny, hanem a gondolat béklyóba zárt, keretbe nyomorított, pedig csak gomolyognia és folynia kellene. Szeretem a groteszket, szeretem a képeket, tetszenek a képek, nekem sajnos megbotlanak, és hasra esnek a sorvégi rímekben, a ritmustalanságban. Szabadságra, gomolygásra bátorítalak, főleg ebben a stílusban! Szerintem a lelkednek is jót tenne!
Üdv: Dávid
Szia Sachiko.
Igazán remek alkotás.Csak gratulállni tudok.Ez egy olyan vers amit az ember szívessen elolvas töbször is.Nekem nagyon tetszik.Üdv.Nikolett