Talán még reméled

Csendekbe hagytam
veszni lépteit
a nyárnak, mint ahogy
már a sóhajjá
lett, dőre ifjúságnak.

Csend szülte meg
a mulandó őszt is, mi
küldetett
felém odakint

a vöröslő völgyön át,
sóhajba fúló képzetem
előtt. Hol ezernyi

reményén szökkent
a sejtés,
mit bíborok
leptek el szüntelen,
s majd pára hullt
az alkony ábrándjaira,

mikor felfénylettek
a csillámló
cseppek csüngő
levelek fonákjain.

Mintha üzenne az ősz:
"Óh, ébredj ember,
ma még a múlás vár,

hajad szálain
majd láthatod, mint
őszül meg
időd." Hogy rohannak

az évek, mint sóhaj, úgy
szállnak tova,
s ha visszatekintessz
rájuk, mint
pillanat volt mind,
mintha nem is

lettek volna. De nézd,
élnek mégis
emlékeidben, volt
hiteknek ezer meg
ezernyi léptein,

hová küldetésed volt
menni… , ide a
meglátott jövendőbe.
Hová reményeid
hoztak vágyva,

hol talán még ma is
reméled
egy új tavasz jöttét,
egy új
világnak régi hírnökét.