Csak egy táncban öleltelek
Egyetlen percig éreztelek
Titkaidat cirógattam
Aléltam a csodálatban
Válladra hajtottam a fejem
És én esztelen most azt képzelem
Talán téged is fojtott a közelség
A bénító, sajgó emberi melegség
Pedig csak a szemembe néztél
Ahogy illik ha táncba kértél
Megidézlek
S veled a hűvös hajnalt,
Visszatérő magányomat
Majd a táncot mely felrázta alvó lelkemet
Majd újra elmerülök mában és gondokban
És lassan a tenger mocsokban
Oldódik a gyönyörű emlék
Holnapra csak kopott kép
Elmém sötétjében.
És tudom bizonyosan,
Erő és felnőtt férfi voltál
És őszinte, szerény figyelem
Minden voltál ami kell nekem
A többiek láttak, azt hitték meglestek
Látták, hogy táncoltunk és öleltelek
Látták a Te kezedben a kezem
De ha most látom, alig hiszem
Pedig hitük titkon erőt adott
Mert boldog és erős vagyok
Olvadnak szívemből a fagyok
És kapaszkodom beléd
De már alig látlak
A hitetlenség sem bizserget
Hogy nekem nyújtottad a kezed
Hogy valóban odajöttél
Újra és újra táncba kértél
Az emlék ködszerű, kavargó, meleg
A Világ súlyos, kemény, és jéghideg
És egyre sűrűbb, nehezebb vagyok
Minél messzebb az az éjjel.
Aztán gyűlöllek…
Mert nem indulsz és nem kutatsz fel
Hát csak nekem szólt volna a jel?
Haragszom, mert itt hagysz magamra,
Mert nem szeretsz és nem féltesz
És mégis itt ülök arról álmodva
Hogy megismertél és minden jó lesz
Még nem adom fel, nem engedlek,
Ragaszkodom a légvárhoz
S ablakánál a látványhoz
Amely nincs, de mégis fáj
Véd, bár falain átláthatok
És amíg benne megtalállak
Elbírom terheit a mának
De tényleg az vagy, kinek látlak
Vagy csupán ilyennek talállak?
Talán ez csak magány
Csak azért akarlak
Mert kell a közelség
S talán a sötétségben
Szemem minden fényt üdvözöl
Hiányod mégis lüktet és sajog
Percenként újra szétszakadok
Mert enyém voltál
Mert sosem ismertelek
Mert holnapra elfelejtelek