Fájdalmas gombóc marja lelkem mélyét,
S az űr mi fojtogat oly elviselhetetlen,
Mikor kín hasítja lényed minden részét,
S a test szenved… mégis tehetetlen.
Csak a félve átgondolt felismerés,
Hogy magam Neked hiába adnám oda,
Feltevés, vagy a rideg valóság mi így ég?
Vége van már… – mondd? – Vagy tart még a csoda?
3 hozzászólás
kedves Angelface!
A versed utolsósora az ami az embert igazán szét tudja marcangolni. A bizonytalanság, a kétely, a tes követel, de a lélek tilzakozik. Az ember belsö ellemeinek örökös harca, és nagyon sokszor megbánjuk, ha a masszánal, a viz és a zsir keverékének, engedünk. Habár sürün kapunk egy csalóka örömteli érzést, ami gyorsan soha elnem múló fájdalommá tud változni. Paulo Coelho idézetében e két ellem harcárol van szó:
"Bár meg akarom érteni a szerelmet, és bár sokat szenvedtem azok miatt, akiknek odaadtam a szívem, azt hiszem, képtelen vagyok már szeretni, mert úgy látom, hogy azok, akik megérintették a lelkem, nem tudták fölébreszteni a testem, azok pedig, akik megérintették a testem, nem tudtak közel férkőzni a lelkemhez."
Szépen leirtad te is a benned dúló harcot.
üdv Toni
Engem is az utolsó sor érintett a legjobban! Persze kell az előző 7 sor is hozzá.
Remegő lélekkel teszi fel az ember az ilyen kérdéseket…
Tetszett a versed, kedves Angelface!
Szeretettel: gleam
Vergődő lélek kérdései ezek. Szépen versbe foglaltad.
Szeretettel: Rozália