Tavasz fénye mosolyog

Kin fényes tűzfonalát gombolyítja a Nap,
de te a spalettát becsukod, sötét szobádba gubbasztasz.
Hallgatod, ahogy az ereszről csepeg az olvadó hó.
Kop-kop-kop, egyhangú ritmusában ébred a tavasz.

De te nem akarod észrevenni a kinti világot,
fehér álarcát a tél még arcodon hagyta,
jég könnye nem szárad, mint gyöngy pereg,
és vágyod a magányt, ahogy a megbántott kisgyerek.

Mégis, a szív most nagyobbat dobban,
tavasz fénye mosolyog grimaszt a télnek,
foltokban zöld fű sarjad már, meg apró fehér virág,
és odafordítja arcát, a télből ébredő világ.

Nyisd ki spalettád, tárd ki ablakod,
enged be a Napot, ha ablakodon kopog,
az éledő szerelmet szívedbe,
hisz a tavasz fénye már, kedvesed arcán ragyog.

Kitárja karját most az ébredő természet,
telet űz, szikrázó smaragd szemével,
előre tekint, mögötte sötét éjszakák bomlanak,
távolba szerelmes kutyák vonyítanak.

Simogat, valami furcsa érzés, egy új,
egy megfoghatatlan, mégis, olyan édes,
mintha álmainkon méz cseppje ragyogna,
s a fáradt arcokon, a tavasz fénye mosolyogna.