tavaszt rí sorom
gyönge jácintok közé bújva
fehér papíroson
a havat elaszta már
Nap heve
gyönge csermelyben
illant el
puhává töppedt
avarok közt
valami sötétszürke
mélybe
almát hív
a nyílni még rest
gyenge bimbó
szilaj s úntalan
álmában
barackrüggyel
szemezve
a holt tájat
erősödő illatos fény
pásztázza
már két napja
s lecsuklik most
minden rossz érzés
valami
ánizsszagú zsebbe
kedvét vesztve
metszőollóm mellé
mintha élne
kalákát fon
mellemen a játszó
gyermek-zsivaly
felcsattanó hangokként
s rámszögezi
a termelt koszorút
pirosítva mellem
mosolyt rám csenve
eldobom únt zászlaját
a Holdnak
tavasz nyíló keblén
megint
1 hozzászólás
Kedves Zsolt!
Eőször is szeretettel üdvözöllek köreinkben – mivel megnéztem az adatlapodat.
Versedbe több régies-népies kifejezést fontál. Szépek, mint dköltői képek.
Számomra az egymondatos versek valahogy az egész mondanivalót agyoncsapják. Ha valaki egy ilyen verset szeretne elmondani, akkor újra át kellene írnia, és ahová kell, kirakni utólag a vesszőket és pontokat, mert egyszusszra nem lehet elmondani. S úgy nem biztos, hogy a Te elgondolásod szerint lennének felbontva a mondatok. Ezért én azt ajánlom, ezt a divatos formát nem érdemes folytatni. A versekre ugyanúgy érvényesek a magyar írás-helyesírás alkalmazása, mondatokra bontása, mint a prózára. Nagyon sok félreértés adódhat az írásjelek nélküli alkotásokból.
Nem szándékoztalak megbántani a megjegyzésemme, jóinduatból tettem
Szeretettel üdvözöllek: Kata