Egy kismadár épp itt zenél,
hallod az ifjú kikelet dalát?
Nézd! Ott fogócskázik a szél,
felénk sodorja üde illatát.
Lelkem érzésekkel teli,
hagyom vígan szállni a pillével.
Te is érzed? Mily gyönyör teli,
ahogy perdülök a színnel, fénnyel.
Arcom simogatja a nap,
fürdőzöm langyos sugaraiban.
Felnézek, ott úszik a hab,
lent krókusz virul aranyburokban.
Kipattan szívem, mint rügy a fán,
Rég ellőtt nyíllal, arcomon égő pírral.
Bennem dal lüktet, s hit talán?
Kinyílok, együtt a virágokkal.
Merengve állok a réten
egy nyíló hófehér szirom előtt.
Melegség fut át testemen
kacagva, s fejet hajtok e varázs előtt.
4 hozzászólás
Kedves Elisabeth Susanne!
Szerintem az egyik legjobban sikerült, legérettebb verseid egyike. Bár én a 4. végén hagytam volna abba, itt csattanósabb , egyben melankólikusabb is, de az emeli ki versed a többi közül, hogy úgy érzem, már nem pusztán természetleírásra, megjelenítésre vállalkozol, továbbra is értő szakértelemmel, hanem mintha megérezted volna miként lehet ezt behúzni, vagy csak közel vinni a lélekhez, a költői énhez, ezáltal egymásba játszatni majdnem. Mindig a harmóniára törekszel úgy látom, ebben a versben érzek egy új fajta lobogást, lelkesedést is.
grat: Grey
Kedves Grey! Köszönöm szépen kedves szavaid, nagy örömet szereztél vele!
eléggé vékony az él amin "táncol a vers" a közhelyesség, és a líra mezsgyéjén…kinek , hogyan tetszik…néhol billen…szerintem.
Kedves Barnaby! Köszönöm szépen az építő kritikát!