Tavaszköszöntő

Szervusz, tavasz. Már vártam rád.
Hisz, oly csúf, hideg volt eddig a világ,
hóba rajzolt szív dobogott ott,
hol tört ágakon az élet megfagyott.

Könnyet tőrt az idő, jeges könnyet,
arcod pírjára kristálycsókot hintett,
s mikor nagyon-nagyon fáztál,
kabátodba bújtam, s te rám vigyáztál.

Szervusz, tavasz! Hisz fénnyel jöttél,
elém már zöld leplet terítettél,
fehér virágok bólogató fejével,
bújtál szívemhez, töltötted meg reménnyel.

Új élet indul, bár, mezítelen talpa még fagyba jár,
és lágy szellő törli gyöngyöző homlokát,
de belém bújik, és úgy érzem magam,
a lassú léptű télnek vége, a tavasz olyan nyugtalan.

Már szaladna, mint vágtató csikó,
patája alatt olvad már a fagyos hó,
ágaskodik, mintha csillagot rúgna,
még is úgy érzed, mintha hozzád bújna.

Szervusz, tavasz. Hallod a szívem hogy dobog,
rügyek ölében, mint zászló úgy lobog,
mi csenddé szelídült, ma bennem újra él,
erőt adtál, és a gyenge már nem fél.

Belém bújtál, mélyen belém,
már vártalak, s te jöttél felém,
tó partjára ültünk ketten,
ott a tarisznyádból, egy jó adagot vettem.

Földbe vetettelek, hogy gyökeret eresszél,
csemetéből, erős fa legyél,
virágágyra fektess, napsugár legyen szemed,
újra élni szeretnék, újra élni veled.