Otthonod lennék, hogy haza érkezzem hozzád,
Test és illat násza a miénk.
A gondolatok ma kedvükre táncolnak, csak a szem merev,
S talán Te magad, és Én.
Ölelnél, de ökölbe szorul még két kezed,
Te vagy csak az, ki csókomtól még csak meg sem remeg.
Szüntelen vergődünk az igenek, s nemek tengerén
A kapitány s tétova hajósa: Te magad, s persze Én.
Két élet, két ember, mégiscsak egyre megy,
S hogy ki lesz végül az Egy, még csak nem is sejtheted.
Elfordulsz Tőlem, s magam is így teszek,
Hogy ne lássalak Téged, s Te sem Engemet.
Mikor a szó és az érintés hajnalban összeér,
Fel fogod adni tegnapodat a holnapért.
Egymás szemébe nézünk, miközben a csend mesél,
Az Egyről, mely egykor csak annyi volt: Te és Én.
5 hozzászólás
Bámulatosan szép vers. Nagyon átütő, hogy sorról sorra fűzöd a rímeket. Igazán irigylésre méltó munka!
Gratulálok: A.
Nagyon szép képekben mutatod meg a szerelem lényegét, az eggyé válást. Gratulálok!
Üdv: Colhicum
Kedves Angelface és Colhicum!
Köszönöm szépen! Igaz a dícséret elsősorban a “Szerelmet” illeti, Ő az, aki képes kihozni ezt az emberből….:-)
Szép napot!
Üdv.:
B.
"Mikor a szó és az érintés hajnalban összeér,
Fel fogod adni tegnapodat a holnapért."
A két kedvenc sorom.
Úgyis tudod,mit gondolok..
sosem.
Kedves Krisztina!
Édekesen írtad le lőbb a különbözőséget, talán a meg nem értést, és a reménytelenséget…
míg végül mégis beteljesül a szerelem az utolsó sorokkal: "Egymás szemébe nézünk, miközben a csend mesél, Az Egyről, mely egykor csak annyi volt: Te és Én."
Szép, költői kifejezéseke használsz, tetszik a versed!
Szeretettel: Kata