Az üres fényképkeret mellett,
Ennyi tellett.
Soha ki nem mondott szavak,
Félig sóhajtott kívánságok,
Már hiába vártok.
El-elcsukló hangon próbálod még,
De nincs értelme,
Agyad is felfogja: vége.
Lassan hajlik álomra a fej,
A sírástól nedves a párna,
Álmodban mintha ő várna.
Automatikusak a mozdulatok,
Hívod a számát,
Szétlibbentve nyugtalan álmát.
Hiába! Beleszól, leteszed.
Kinek fáj, kinek nem,
Az éj végtelen.
Óvatos, tétova a lépés,
Elmész mellette százszor, ezerszer,
Izzó tekintettel.
Nem nézel rá. Ő se rád.
Nem emeled fel simogatásra kezed.
Minden mindegy. Bevégeztetett.
Tegnap. Ma. Holnap.
5 hozzászólás
Szomorú vers, de szép.
Szeretettel: Rozália
Tetszik a versed!
Gratulálok. Wolf
Köszönöm! A barátnőmnek írtam, mikor szakított vele a nagy szerelem, hogy lássa átérzem, amit érez. 😀
Empátia= együttérzés. Általában nehezbb egy ilyen verset megírni mint ami a te érzéseidről szól, neked jól sikerült. ;D
Köszönöm Scherika!