Itt állsz előttem,
egy régi tegnapon.
Virágokba borulva,
szilánkos tekinteted,
égő fájdalom.
Megremegőhangon,
rózsavörös lázadon.
Nincstelen szerelmek,
novemberi csendek
táncaikban
egyeklettek.
Miért e hűvös fájdalom?
Ábrándok,
fáradt homlokon.
Kezed, kezemhez nem érhet.
Ajkad ajkamon,
időtlen végzet.
Érintésed elaltat
fekete éjszakában,
s egyedül ébreszt
halk szavában.
5 hozzászólás
Szia Alkonyi!
"Nincstelen szerelmek,
novemberi csendek"
Szinte érezni ahogy kint a természetben
lassan minden elcsendesedik,megért,
learatott…úgy az emberben
is az érzések,a gondolatok merengésbe,
melankóliába mennek át!
Az emlékeket ábrándok,hűvös fájdalmak
keresik fel!
"
Érintésed elaltat
fekete éjszakában,
s egyedül ébreszt
halk szavában."
Nagyon ötletesen kifejezett!
G
Az érzelmek sajnos ilyesmikre képesek.
Ábrándok birodalmába visznek.
Ott pedig néha az emlékek is visszajárnak. 😊
Örvendtem 😊
Szeretettel: Alkonyi
Gratulálok magyon szép,kissé fájó hangulatára!
Szeretetel:´sailor
Szép napot
Gratulálok
gyönyörű versedhez,
elismeréssel, tisztelettel.
jó egészséget kívánok.
Zsuzsa