A zongorafutam csendje vagy nekem,
a csend mely két hang közt mintegy megterem,
mert hát ideje van napnak és éjnek
– hangodon tündérfürt csillag beszélget -,
lásd, lelked is mindent hall ez éteren…
S tengerek fátumát mily nehéz is
szóra bírni, s ha hagyná a poézis,
látom, ahogy lelked ragyog, s vakultan
állok, dermedve most, hiszen nem tudtam,
hogy nem szabad az angyalokra nézni…
Te tudod,hogy messziről jövök én is,
s hátizsákomban a kezdet,s vég mint
szerencsepatkó lóg odaszögelve
– s kőbevésett képzelet az Úr terve -.
Tehetek róla, hogy szeretlek mégis?
8 hozzászólás
Szia András! 🙂
Ezt a verset nagyon eltaláltad. Sokszor elolvastam. A cím és a zárás összhangja és a közöttük lévő kifejtés líraisága ad egy különleges hangot, összhangot lebegőnek tűnő gondolataidnak. Mivel régóta olvasgatlak, talán megjegyezhetem, hogy szerintem ez az egyik legszebb szerelmes versed.
Minden benne van. Te, a Múzsa, a költői kérdések széttárt karokkal, de a mélyről jövő, átgondolt belső válaszok is.
Nagyon tetszik. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Nagyon örülök véleményednek,annál is inkább mert utóbbi verseimben nem kisebb célt szeretnék elérni mint azt,hogy a szabadversek szabadságát vigyem bele a kötött formációkba.
Törekedni fogok később is erre, meglátjuk milyen sikerrel.
Köszönöm szépen!
Üdv András
Kedves András!
Újra egy tőled megszokott, csodás vallomás!
Tudod, igen! van ilyen…
A miérteket megmagyarázni lehetetlen… 🙂
Köszönöm szépen kedves Dóra!
Üdv András
Gyönyörű szerelmes verset írtál kedves András. Hangulata szívből jövő, egyéni stílusodhoz illő.
Szeretem olvasni a verseidet, komoly tartalommal, tisztán, érthető az alkotásod.
Szeretettel olvastam: Kata
Köszönöm szépen, kedves Kata!
Üdvözöllek
Csodaszép ez a versed kedves András Í!
A kezdettől a zárásig szépen futtatott, nagyon tetszett 🙂
Szeretettel: Zsu
Köszönöm szépen, kedves Zsu