Hull
a hó a
fázó tájra,
ráül az erdő,
mező homlokára.
Csönd van, néma csönd,
még egy kismadár se röppen,
lassan feljön a Hold, leszáll az éj,
titokban álmot szór csillagszemekbe.
Még mindig csönd van, néma csönd.
Valahol messze, távol, szelíden
suhanva, egyszer csak megzörren a szél,
puha nyomokból talányokat mesél.
Őzsuta a rejtekéből lopva figyel,
vadkan, koca cserjésben csörtet,
öreg bagoly huhog a tar fáról
bágyadt csöndet megtörve.
Már ébred a hajnal,
álmosan ránk néz,
narancsszínben
száguld el tova
a végtelenbe.
Varázslat,
festői,
csoda.