Meztelenre vetkőzött fák szegik az utat
Nézem ahogy védtelen valójuk csupasz
Kérgesen keserű valóságra ébred halkan
Levetett ruhájuk rongy elmúlt élet hamva
A nap aranya kopott hitvány ezüst
Mi fehér felhő volt most porló szürke füst
A kéklő ég csak foszló álmok hona
Hűvös széltől kísérve tűnik tova
Halálos csend kúszik szívemig lopva
Némán égető sírás hangomat folytja
Tompa súlyos bú nehezedik rám
Ősz kering köröttem markába zár
2 hozzászólás
Szomorú hangvételű a versed, fáj olykor az elmúlás, szépen ábrázoltad ezt az érzést, csak úgy írás jelek nélkül, gondolom tudatosan, mintha egy mély sóhaj volna.
Nekem tetszett. De itt a tavasz! Újat, vidámat!
szeretettel-panka
Nem szeretek írásjeleket használni… ha nincs akkor az több szabadságot ad az írónak és több szabadságot az olvasónak..