tenger parti este

zokogva tűnik el
a nyáresti fény
és a föld mélyéről
az égre csordul
az éjszaka

visszahullik a csönd
és szétterül a tenger felett
távolról érkezik hozzád
és szívedbe mar
a szél szava

mennyi árnyék rejtőzött el
a sziklás partokon
ahol porrá változik
a végtelent bejáró
lábhoz simuló hullám

monoton hangok ringatnak
ismétlődik a csapás
Holdat követ
– milyen engedelmes –
az apadás és áradás

távoli habok alá bukik
az utolsó fénysugár
még mintha kapaszkodna
de végül elmerül
elfedi sötét hullám

ezüst fények villódznak
majd himbálódzva törnek össze
tenger fodrok tetején
a sziporkákat együtt nézzük
a vén Hold, Te meg én