Ti nem tudjátok

Ti nem tudjátok, de ők
Félnek.
Rettegnek a hótól, a fehér
Hideg hótól.
S ezért télen sosem jönnek elő.

Én szeretem a havat
S sosem bújok hangya várba.

Ti mind tudjátok ezt.
De nem is sejtitek,
Hogy mekkora jó hóvá válni
Fehér mindent terítő hová
Vagy szállni hófelhőként valahová
S látni, ahogy hullasz lefelé
Lassan könnyedén nagy pelyhekben
S beleszédülni egy-egy kis forgószélbe,
Amit a madarak szárnya kelt

S hangyát riasztgatni!

S a hangyák nyáron a déli felét
Nyitják meg a várnak, hogy
A nap besüssön.

S a Nap besüt.

Majd lemegy s a Hold fel
És sápadt fényben kelnek életre
A halott árnyak
A kezembe
Székkel helyet
Keresek, ahova lehet.
Frenyo letesz
Leül s lábát a másikra téve
Várja az árnyakat.
Sötét örvény a körülötte
A Hold forog s a néha érzés
Van ott is,
S én is oda érzek
Egy láthatatlant
S hópehely száll az álmaimban
Át az anyagszilárd éjjen
Keményen csengenek a zajok
Nézem az éjt és csalok.
Mert a hátam nem érinthet
Támlát szól a képtelen
Érzés majd nyugtázva
A pillanatot gombafelhőbe
Fordul a szerelem,
S alatta olyan fényes izé
Meg hangos, meg meleg
Lehet? Hogy jobb lesz
Ha meg emeled?
Nem tudom de az ordítás
Arra utal s egy úttal
Megoldva mindent meg is halt
Néhány gumikacsát ölelgetve.
Azt hitte ez talán segít.
„- Nem tudom, de a hit az egy olyan dolog, ami…”
„- Mert ilyenek az olyan dolgok”
Mondta s ezzel mind ki
Jól végezte dolgát magába
Öntötte a Colát s
Jól átnézet az üres üvegen
Gondolva: „ilyenek az üvegen
Átnézők”
S a gondolat levezetése után
Totál kielégült boldogság
Ült ki a tudatára
Gondolván ez a probléma is
Megfelelő módon
Kidolgozva, mert ilyenek
A problémáikat megfelelő
Módon kidolgozok.
S gondolom a tudatlanság
Áldásos. S tudom igaz
Majd kiszállok a káosz fejű
Ember tudatából.
Visszazavarodott árnyak
Közé, akik közül már többen
Haza is mentek mondván
Úgy sem velük foglalkozok.
Hát legyen igazuk
Nézek fel a Holdra egy
Újabb krátert s hagyom
Szenvedni csúfságában.

Binimaster