Ahogy a zuhanytálcán menekül a pók,
de utoléri mindenütt az ár,
úgy kellett élnem negyven éven át,
végül az örvény el is ragadott,
fentről nézték és röhögtek azok,
akiknek soha nem kell félniük
számonkéréstől sehol, semmikor,
mert ők a jók, az igazságosak,
a mindent mindig pontosan tudók,
tévedhetetlen óriás alakok
forgathatják a piros-kék csapot,
leforrázhatják gondolataim,
záporozhatnak rám az átkaik,
ők fenn, én lenn, ez így rendeltetett,
ellenszegülni értelmetlen itt,
csak önmagamba kapaszkodhatok,
sodródásomnak ők szabtak irányt,
egyre mélyebbre, tovább, lefelé,
s a fulladás majd elkap, görcsbe ránt,
miközben mondom ezt a versemet.
1 hozzászólás
Kedves Zoltán!
Átérzem minden sorodat. Volt, hogy én is így gondolkodtam, de ma már nem hiszem, hogy efféle érzéseknek kéne az életünk irányát meghatároznia.
Nincs olyan nagy hatalmú ember, aki fölött ne állna egy másik, sokkal nagyobb hatalom. Ráadásul mindenkinek számot kell adnia arról, hogy a rá bízott hatalommal hogyan élt (vagy élt vissza).
Szíves figyelmedbe ajánlom a 37. zsoltárt.
Klári