Tovalibbenő pihécske voltál,
az őszi nap tündöklő tekintete
szikrázón tört meg lényeden…
sejtelmesen rám mosolyogtál,
önfeláldozó szerelemre
lobbantva elárult szívemet,
melyet szorosan átölelve
sodortak tova a szelek
az idő tovatűnő romjain…
Vágytam azúrkék szemeid
simogatását magányos lelkemen,
vágytam a beteljesülésre,
elvakultan kergetve
a kies végtelenben
szomjazott délibábod árnyait…
de mindannyiszor tovasuhantál
a fehér paripán érkezett
herceged erős karjában,
és kecses lábaid nyomán
harmatcseppek csobbantak csöndesen
könnyeim sós tavában…