Tovaszáll…

Langyos, lágy szellő fújdogál,
felhők mögül Nap sugara kukucskál,
megérinti bőröm bársonyát,
felidézi lelkem kínzó bánatát.
Egy kis sziklakövön üldögélek,
ó ki tudja még meddig élek?
Boldogság vagy fájdalom?
Ez a dilemmám minden hajnalon…
Mennyi szép és mennyi jó,
szavakban ki nem mondható,
mindezt a lélek, a lélek tudja már,
mert röpke pillanat s az élet tovaszáll…
S mit remélhet még az utolsó harmadon
a bús madár, ki zárva tartja
börtönében önmagát.
Oh ez borzalom!
Vágy, álmok, remények,
a gyönyörig becéznek,
S majd ha végleg búcsút int
a testnek a lélek,
megnyugvást csak akkor remélek…

(egy év múlva)

Bárányok úszkálnak a habos kékségben,
napsugarat keresnek a mindenségben,
dermesztő hidegség fut át a bőrön,
a szem áttekint a színpompás őszön.
Reszketve kuporgok a kis sziklakövön,
ki tudja, vár reám még öröm?
Lepelként borul rám a sanyargató érzés,
lelkem meghozza a sóhajtó végzést,
a konok idő átveszi a hatalmat,
s elindul a szív ellen a hadjárat.
A buja vágy fintorogva odébb áll,
huss, a sok szép emlék is tovaszáll.
A felismerést átkarolja a szánalom,
ó ez borzalom!
Képek, versek, regények,
a szívedig elérnek,
majd pillanat alatt, harag lángjában égnek.
S mikor a vad tűz átsuhan a parázsba,
belefojtom magam, a sírig tartó,
hamis varázsba…