Mint vérrózsa tövise
Úgy vág erembe
Egy fekete hang,
Mellette fejet hajt
Egy fehér halkan.
Belezúg fülembe
Akkor is, ha ujjam
épphogy érinti csak,
S ha más üti,
Belémnyillal, hogy
miért nem én vagyok az.
Elhull a rózsa szirma,
Széttörik a zongora,
De belül még mindig
Éget egy rekedt,
Régi, fekete hang.
Mint a vérrózsa illata
Úgy áramlik szerte
A vágy testemben,
Hogy ezt a hangot
Még egyszer életemben
Megleljem,
S leüthessem
Tízezerszer.
2 hozzászólás
Tetszik a párhuzam.Olykor bizony a zongora billentyűi is szúrhatnak,a rózsa tövis meg egyenesen símogatás.
Köszönöm a véleményedet! A zene hiánya, néha úgy nyilall bele az emberbe, mint egy tövisszúrás….ezért is szerettem volna ezt leírni.
H.