Mikor először megláttalak, már tudtam,
hogy Te vagy az, akit nekem rendelte a Sors,
mert mikor a szemedbe néztem,
annak a csillagnak a fényét láttam,
mely csak nekem tündökölt az égen;
hogy megvigasztaljon, ha bánatom volt,
vagy megnyugtasson, ha féltem.
És volt ilyen idő… mert ködös éjszakákon
csak elvétve látunk csillagot,
de mióta melletted vagyok,
fénye mindig a szemedben ragyog.
Hát kérdéses még, hogy lent is megtalállak?
Mi fényed elvakítja, létezhet oly látszat?
Nem számít most már, hogy a lelked hol van,
összeforrt enyémmel a legelső csókban
és nem lehet lehet többé szétválasztani!
Mágnesként fogják majd egymást vonzani.
Olyat kaptam Tőled, mit más meg nem adhatott:
lehoztál a földre az égből egy csillagot;
milliárd fényévekre volt Tőled, de odatalált hozzád,
hát egy oly kis bolygón, mint a Föld, hogy ne találnék Rád?
Ne sírj hát, kedvesem, mert amit most mondtam,
a lelkedbe vésődött, s majd mély magányodban
előtör belőled, s az emléked verssé lesz,
s akkor egy lap fölött tán kicsit elmerengsz,
hogy tényleg igaz-e, amit súg szíved?
Vagy csak álomföldre csalt a képzeleted?
Ha lesz is benned kétség, eloszlik majd végre,
megtöri átkát csillagunknak fénye,
s tudni fogod majd, hogy sose maradsz árván.
Tarts hát ki, kedvesem, türelemmel várj rám!