Tündér volt ő, nem vitás

Egy tündér volt ő, nem vitás.
Földi angyal, semmi más.
Elvarázsolt engemet,
babonázta lelkemet.

Hegyet másztam, völgyeket,
csodáltam a tölgyeket.
Lábam rúgta port, avart.
Magam voltam, nem zavart.

Láttam erdőt, réteket,
fenyők közt a kék eget.
Nap leszállt, hát este lett.
Hold örült a hegy felett.

Csillaggal jött, mennyivel…
megéheztem, enni kell.
Tüzet raktam, füstje járt;
kistücsök zenéje várt.

Szalonnámat sütöttem,
időm jól elütöttem.
Megvetettem ágyamat:
a fűmezőt a fák alatt.

Megfáradtan ledőltem,
pillám hunytam erőtlen.
Úgy aludtam, mint a tej,
ringatott a tér, a hely.

Álmaimban repültem.
Felhők hátát megültem.
Falum fölött, ott voltam,
szerelmemre gondoltam.

Ekkor mégis mi történt?
Fények égtek időnként.
Kinyitottam szemecském,
megláttam a menyecském.

Ott ücsörgött fenn a fán,
dalolt is nekem talán.
Pici lábát lengette,
szerelmét elengedte.

Cseppnyi szeme éji fény,
szívemnek való remény.
Piros ajka énekelt,
minden állat erre kelt.

Hogyhogy itt vagy életem?
Megjelensz itt én nekem…
Álmom járom egymagam.
Miért nem alszol? Este van!

Hogy is tenném? – mondta ő –
Te sem alszol, hogyha kő’
Eget nézel, felhőn jársz,
azt hittem, hogy engem vársz…

Én biz’ azt csak álmodtam!
– gyorsan neki ezt mondtam –
Megfáradtam egész nap,
az erdő, tudod, elég nagy.

Jaj, kis bolond! Botorság!
Az igaz volt, a valóság!
Bizony szálltál én velem.
– így válaszolt még nekem.

Tényleg te vagy, rózsaszál?
Lelkem annyi szót talál,
de egy sem elég szép neked…
Gyönyörű az éneked.

Súgtam neki: hiányzik,
még akkor is, ha vitázik.
Arca pirult örömbe,
így ugrott az ölembe.

Megöleltem, csókoltam,
kis fülébe bókoltam.
Dalba’ mondta, hogy szeret.
Oly csodás, mikor nevet.

Ekkor aztán elrepült,
hangja szélben elvegyült.
Kerestem soká, hol van,
szemem járt a távolban.

Telt az idő, nap felkelt,
madár mondta: Jó reggelt!
Tündérleány itt hagyott,
így kezdtem egy új napot.

Össze-vissza kutattam,
hegyre fel-le futottam.
Mégse került hát elő,
engem se talált meg ő.

Egy tündér volt ő, nem vitás.
Földi angyal, semmi más.
Elvarázsolt engemet,
babonázta lelkemet.

Hetek teltek, hónapok,
mindig egymagam vagyok.
Utam járom végtelen,
erről szól az életem.

Most ahogy ezt mesélem,
egy úr leszólít szerényen:
– Hát te vagy az, te nagy legény?
Édesanyád vár szegény.

Merre jártál, hol voltál?
Nekünk erről nem szóltál!
– Ne ezt mondjad jó öreg!
Az ég a lelked áldja meg!

Jó az Isten, segít majd.
Átvészeljük a nagy bajt.
Meglásd, újra lesz világ!
Leány sírján nő virág…