Az ablakomból
az erdők végtelenjét
látom, és
pirosló háztetők sorát.
Engem itt nem lát
senkisem,
nem tudják ki vagyok,
így írom verseim, –
közben a függönyön át
belibben egy lágy szellő…
Az ablakomból
az erdők végtelenjét
látom, és
pirosló háztetők sorát.
Engem itt nem lát
senkisem,
nem tudják ki vagyok,
így írom verseim, –
közben a függönyön át
belibben egy lágy szellő…
2 hozzászólás
Nekem tetszik. Van benne egy kis megnyugvás, egy kis szomorúság, egy kis remény. Számomra legalábbis. Üdv, Poppy
Köszönöm, hogy olvastál!
Szeretettel üdvözöllek: Móricz Eszter