Hajadba liliomot fűz,
a szeszélyes, szelíd Tűz,
világít a sötét éjszakában,
kedvesség tündököl szavában.
Álmodik gyönyörűt végtelen,
megperzsel álma véletlen.
Megismerte a vad Vizet,
felolvasztotta a jég szívet,
s a patak innod adott,
míg csak jót kapott.
De kialudt a fény,
mely súgta: sose félj!
Keserű könnyekből gyült tenger,
megint vad, mindent elnyel,
indulatait fékezni nem tudja,
magányosan szilárdul jéggé újra.
Nincs a tűz, ki nyugovásra bírja,
nincs a láng, ki kedvesen hívja.
4 hozzászólás
Kedves Kreeteeka!
Versed valóban magában hordozta, a 2 természeti erőt és annak versre gyakorolt erejét. A versképek nagyon szépek és jó hatáskeltőek.
A zárás is tettszett, bár a cím kissé egyszerű, nem túl figyelem felkeltő.
Minden jót, ha kedved és időd van látogasd meg "régi" verseimet!
Gratulálok!!! Üdv: Metal Koala
Kedves Koala! 🙂
Köszönöm szépen a véleményed, örülök, hogy tetszett a vers. Igazából amolyan szimbolikára épülő vers: a víz a fiú, a tűz a lány, az ő viharos és rövid kapcsolatukat meséltem el. 🙂
Most, hogy megint szóltál, már tényleg megyek, és belenézek a már említett versekbe. 🙂
Kreeteeka
Szia Kreeteeka!
Mondtam én:)!
Nagyon jó lett ez a versed is!
Szeretettel: Falevél
Köszönöm szépen Falevél! 🙂