Egyszer régen,
mikor még az égen nem volt ég sem,
Isten unottan ült a széken,
illetve csak ült volna,
hiszen még szék sem volt, s noha
nem végzett egyetemet,
megalkotta a világegyetemet.
Alkotott fényt,
mert unta a sötétet,
s alkotott hegyet, völgyet,
rétet, s bele füvet, fát, virágot,
kisegeret, nagy elefántot.
S teremtett végül,
ahogy kigondolta,
egy embert, hogy magát klónozza.
Így már a világ
megállott magában.
Ámde az ember kesergett magányban.
Az Isten ezt nem bírta nézni,
s egy bordáját, gondolta kitépi,
melyből számára
társul egy nőt formált,
név szerint Évát.
S adott nekik teret,
melyet Édennek nevezett.
Az Édennek egy fáját azonban
tiltás alá helyezte nyomban.
Ennek gyümölcsét enni nem engedte,
ám egy kígyó körbetekeregte.
Éva meg a Sátán láttán,
mely kígyó képében
megigézte végképpen,
bár az intelmet
magában felidézte,
az almába harapott.
Így hát a Sátán
győzelmet aratott.
Isten pedig érzett
hatalmas haragot.
S elküldte angyalát,
kinek neve ugyan nem volt Aljosa,
de volt lángoló pallosa,
mellyel az emberpárt
az Édenből kizavarta.
S lett az ember földönfutó.
Hogy így történt-e, nem tudom,
nekem ezt mesélte egy UFO!
2 hozzászólás
Dodesz!
Remek eme versed, ha jól gondolom, úgy tudom, ez egy idő-mértékes vers lehet. Igaz-e ez? Mondd meg nekem, kérlek, mert ha nem félek, nehogy tévedjek!
De mindenképpen nagyon tetszett a téma is kiváló
Gratulálok kedves Do-dodesz!
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Megmondom: ez nem időmértékes vers, de még csak nem is ütemhangsúlyos. Nem is igazán sikerült, de a "rímhányó" Romhányi stílusában próbáltam összehozni valamit.
Szeretettel: dodesz