Már rég megírta Tóth Árpád,
milyen hajnalban a város.
Csak ő azt hiszem, nem várt rád,
ahol a körúton álmos
piszokba égi fény omolt,
se ott, hol nyakkendő dalolt.
És mikor villamos jajdult ki a térre,
Tóth Árpád szerelmed kicsit sem remélte.
Szerintem arcod sem kereste
üres trolikra meredve.
Nem nézett utánuk fájón
a pesthajnali tájon.
S a fényben ő nem téged látott,
csak rezdülő, sovány akácot.
S költőnk nem írhatja, hogy délután
hülyén bolyongott egyszer Dél-Budán,
s nem tudja: az utcák és terek
ha nem vagy ott, mit jelentenek.
Metrót és betonszürkeséget,
nélküled eltöltött estéket,
egyetlen költő sem mesélhet…
Senki sem reméli, várja
– hol szembejön emberek száza -,
hogy téged rejtsen a pláza.
Kávézók, cukrászdák előtt haladva
nem jutsz eszükbe egy-egy pillanatra,
s nem képzelnek rá a pesti rakpartra.
Bele sem írnak e kis világba,
Csak én… én is hiába.
(Tóth Árpád: Körúti hajnala által ihletve)