és nem törődök össze,
nem háborgat engem
a zúgó naplemente,
nem fog el az érzés
ha felém int a bánat,
nem akarok sírni,
már hiába fájhat
szívem az elmúlt
s meg nem élt időkért,
eldobtam, otthagytam,
dalolva és önként.
Új lapot nyitottam:
tiszta, fehér, szűzi,
de agyamban az ördög
vágyam feléd űzi.
Szívem vadul vágtat,
szemem éjre tágul,
karom nyúlik érted,
lassan köréd zárul.
Kezed érzem, s élem
a lángot, a poklot,
így nézhette Mózes
az égő csipkebokrot
-rettegéssel, félve,
szemében mégis lázzal,
megfeleni késztető
vad odaadással.
(én leszek a sorsod,
s nekem Te vagy megírva,
nem kuporgok ágyam sarkán
némaságban sírva
többé már nem szorít
markába a félsz,
mert Te velem élsz)
1 hozzászólás
Évike!
Kicsit olvasgattam írásaidat.Valaki más tekint a képről is az olvasóra. Valami megváltozott benned.Ez a vers tudtomra adja mi történt. Megcsillapodott a tenger.Kikötőbe ért a hajó.
Gratulálok a vershet is és a beteljesült szerelemhez is.Kívánom,hogy még sokszor lobbanjon lángra benned a "csipkebokor".
Szeretettel üdv:Vali