Igazából nem akarok senkihez sem kötödni,
De mindeközben szükségem van rátok.
A magány gondolata megrémít, de az is,
Ha közelebb kerültök, mint várom.
Fájdalmas felkelni, dolgozni, írni,
Mint ahogy lélegezni, élni.
Még egy terhet viszek, mostmár folyton,
De nem valós, mégis tudatosan hordom.
Levetkőzném, minden gátlásommal együtt,
Mint mikor önfeledten, minden gondot hátrahagyva mentünk.
Szemem lecsuktam, éreztem a nyár illatát,
Visszaszerzem még ezt az érzést, ilyen a Szabadság!
Az eltemetett gondolatok nem kísértenek,
Csak segítséget várnak.
Mert igazából sosem temettük el őket,
A részeink voltak eddig is, ahogy bárki másnak.