Újból hozzád, Mufurc

Egyszer, Mufurc, elküldtelek Téged:
„Eredj,” – mondtam akkor – „keresd meg a békéd!”
Hosszú út lesz, meglásd, mert nincs hozzá térkép,
s iránytű sem, csak egy gyarló lélek.

Egy lépést sem tettél… Mufurc, miért?
Oly régen reszketsz a sötétben egyedül…
Ami régen szép volt, egyre csak vetemül,
s nem is adsz hálát most már semmiért.

Haragszom, Mufurc! De fáj, hogy szenvedsz,
hogy nem látod, mennyire hiábavaló!
S én hiába ordítom: ébredj már, HAHÓ!
Vélt igazadból semmit nem engedsz.

Egy sóhaj, Mufurc, ennyi az élet;
kár, hogy visszafojtod mindig a levegőt.
Nem hagyod a múltat… Mit a sors beleszőtt,
miért gyűlölöd mindegyik képet?

Mi lesz veled, Mufurc, mi lesz így velünk?
Falat emeltél, s most sírsz, hogy milyen magas.
Bánatot vetettél, bánatot kell, arass –
elfelejtetted, Mufurc, hogy szeretünk.