Mint két hegymászó indultunk az útra.
Egymást segítve, egyre magasabbra.
A kapaszkodókat képzeletünk
rajzolta, a lépcsőket lélegzetünk
formálta, s szárnyat feszítettünk
a vágy csillagfolyamának.
Lelkünk csak akkor pihenhetett,
mikor az ösztön fénnyé lobbant.
S miközben újra tanultuk az életet,
az éj gránitja többször meghasadt.
Újra meg újra
By Titkos
1 hozzászólás
Ha kérdeznék, nem tudnám megmondani miért tetszik nekem ez a vers, de tény, hogy tetszik.