Mindent akartál.
Messzire mentél.
Nem vetted észre,
itt a legvége.
Senki se vár.
Süket sötétség,
nem ég a gyertya.
Nincsen közönség.
Üres színpadon
senki se áll.
Oda a kincsed,
marad a nincsed.
S lehunyt szemedből
kialszik lassan
minden sugár.
4 hozzászólás
Kedves Kati!
Újabb vers tőled az elmúlásról, a lemondásról, keserű emlékezésekkel, és a kellékek között újra ott a színpad. Az utolsó versszak szinte erőt szív ki az olvasóból. Mégis öröm olvasni. Amolyan emberi, érett, mérlegen kidekázott öröm.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Laca! Köszönöm, hogy elolvastad. Az emberrel két nagy dolog történik, hogy él, és hogy meghal. Élni többnyire szeretünk, de a halálra is fel kell készülnünk, hogy ne érjen váratlanul. Meg aztán az életről annyi mindent tudunk, a halálról alig valamit.
Üdv: Kati
Rövid tömör sorok, komorsag es szomorusag arad a versedböl. Üresseg…versed nem üres, nagyon is teli van gondolattal, ami az üresseg erzeset akarja megragadni. Az biztos, hogy sikerült. "Marad a nincsed"- ez nagyon tetszett, egy egyedi megfogalmazas, es mennyire szivbemarkolo. Gratulalok,
H.
Köszönöm Hayal, hogy véleményezted a verset. Bizonyos idő elteltével az ember szeret számvetést csinálni.
Üdv: Kati