Usebti

Csak, úgy belém fonódott az: Ezt se, meg azt se nem lehet!
Aludni kék’ne” még…
ha bírnék, úgy ötvenet.
Ötegynéhány év… ezredet…
Ötvenegy sort… T-t-t, de – rezegek -, és… nem lehet.

Senderedik a gyolcs,
lüktetnek a vesék, az erek
– ha korai, ha nem –
pezsdülnek a mesék.

Egy jó papom jósolta nemrég’:
„Majd sokára eszmélsz (koravén)
akkor, abban a korban majd sűrűbben változnak eszmék.
Mint rád jönnek, lelkedre tapadhat ezeregyszeres vallsz-gép.
Igába terelne rengeteg kurafi árnyék.
Lesz melyik portásnak,
manufakt’ munkásnak,
idegenbe szakadt napszámosnak hajtna
Napfiat.
Pillantani se méltassad,
Ré hegedűje emészti el a majdani hamis muzsikásokat,
mindnek a násfángját!”

Látom én,
már nyakamba ugornak…
Van aki csókolgat,
van ami marna csak.

Így hát…:
Mostanság szakad a rafia,
s, szabad a Ré fia…
Tutira!