Utam szélesebb lett
Mióta nem látlak
Varázsod megkopott
Többé már nem várlak
Eszembe jutsz néha….
Szívem már hallgatag
Színes képzeletem
Hozzád már nem szalad
Te távoli kislány
Te kedves, álmodó
Tiszta gyermeklelked
Tőlünk volt áradó
Fel-felrémlik bennem
Merre járhatsz – kivel
Tudom miutánunk
Nehéz akárkivel
Hisz tanultuk együtt
A mércét emelni
Csak az idő elszállt
S félsz önmagad lenni
Kívánom hát végül
Ne legyek égető pont
Örök társ utadon
S lelkeden horizont
Szabad, s magad légy
Ne köröttem járkálj
És ne fájjon többé
Hogy egyszer elhagytál
4 hozzászólás
Szia Zsenál!
szinte egymással keringőzik itt az eredeti, személyes, attraktív az általános, megkopottal.
Üdv: Cal
Szia Cal !
Őszinte csodálója vagyok, mind kritikusi, mind költői képességednek. Eddig úgy gondoltam a kettő kizárja egymást. Tévedtem.
Köszönöm az érdeklődésed.
Üdv. Zsenál
Kedves Zsenál!
Van ebben valami megfoghatatlan szépség. Tetszett.
Ági
Nekem úgy tűnik, mint egy kedves búcsúzás, valakit elengedni szépen, nem bántón és nem is fájón…
Üdvözlettel: Kata