Úton

Léptem én már mindenféle útra,
mind vezetett valahová,
néha azt kérdezem, rálépnék-e újra?
talán, ha nem arra menne, csak úgy, máshová.

Ha simább lenne, nem olyan göröngyös,
ha nem tapadna rám annyi sár,
nem lenne minden kísérőm gőgös,
s nem lenne az útszél olyan sivár.

Lépek én bizony, lábam alatt kopnak a kavicsok,
tudom, az élet valamit mindig kitalál,
reményt ad, fény gyúl a sötétben,
ki útközben elesett, most újra feláll.

Mert menni kell egy életen át.

Mentem én már víg felhők alatt is,
a napsugár karjába emelt,
szerelmesen bújt hozzám a szellő is,
a tavaszi rét, illat csókjával felelt.

Hegyek közt kóboroltam, magasba vágytam,
nem törődve a lenti világ bajával,
csak arra menni, merre még sohasem jártam,
ha kell, szembenézni a rút halállal.

Lépek én bizony, lábam alatt kopnak a kavicsok,
tudom, az élet valamit mindig kitalál,
reményt ad, fény gyúl a sötétben,
ki útközben elesett, most újra feláll.

Mert menni kell egy életen át.

De nem tudhatod, az út végén mi vár,
menny, vagy bűzös pokol talán,
csillaggá születsz, ki az égbolton jár,
fény leszel a szürke házak falán.

De hosszú még az út, könny és kacagás,
ahogy egyre hosszabb, egyre jobban fáj,
mert kopik a bocskor, nincs már ragyogás,
de menni kell, menni kell, mert muszáj.

Lépek én bizony, lábam alatt kopnak a kavicsok,
tudom, az élet valamit mindig kitalál,
reményt ad, fény gyúl a sötétben,
ki útközben elesett, most újra feláll.

Mert menni kell egy életen át.