Vadász és a vad

Vándorolt a Hold az éj egén,
Csillagokkal táncolt minden tetején,
Míg alant a fák hódoltak a szélnek,
A vadász és a vad egymással beszéltek.

„Miért üldözöl puskáddal sírba?
Kölyköm van, s marad utánam sírva.
Ki ad neki enni, ki neveli fel?
Életemet, kérlek, ne vedd most hát el!
Érdemli-e gyermek, hogy anya
Nélkül félve ríjon minden éjszaka?
Érdemel-e nincs étket, éhezést?
Ne ölj meg! Ó, ekkora tévedést!”

„És én? Hogy eszik a kölyköm?
Ne hidd, hogy jó éhség ellen ölnöm!”

„Gyermeked félted, de megölnéd más anyját!”

„Az élet itt nem ér egy fabatkát.”

„Talán valaki megment, megtalál…!”

„Téged nem ölel már senki, csak halál.”

„Kegyetlen vagy, szívtelen!”

„Ne nehezítsd ezt még nekem…”

„Mintha megölnöd olyan nehéz lenne!”

„A szükség kényszerít erre!”

„Ha kell, meghal egy ártatlan?”

„Azt hiszed, ez páratlan?
Amióta élek, halált kell adnom,
Hogy családom éhen ne haljon!
Ezt századunk mocska hozta el.”

„Ártatlant ölsz. Jel
Lesz halálom,
Egy vad álom
Kezdete. Vérengzés,
Fájdalom, öldöklés!”

„Nem rémisztesz már meg.
Nem te vagy az első, ki előttem remeg.
Nem könyörültem, rajtad sem fogok.”

„Meghalok, de átkot hozok!
Szellemem védi majd az erdőt,
Nem érdekel, gyermek vagy felnőtt
Leli halálát, mert falatot nem ad
A bokor. Szabad lesz végül minden vad.”

„Nem félek átoktól, lesz mit ennem.
Azt teszem, mit meg kell tennem.
Készülj, most menned kell,
Itt a halál, nézd, átölel.”

Zengett az erdő, megijedt az ég,
Sikoltott az őz, érte jött a vég.
Hazament a vadász, s míg szívét szúrta szálka,
Beteljesült az őzanya átka.
Vadászunkra fia másnap holtan talált,
Így járt, ki semmibe vette egykor a halált.