Vádirat III

Mikor most szinte minden nép teremt,
saját magának kell, hogy eltemesse
emberségét drága kis nemzetemnek.

Mikor egy emberként gyászol az ország,
saját kenyerét vonja meg magától,
hogy azt a rászorulóknak szétosszák.

Hol van hatalmas kormányunk ilyenkor?
Hol van, mikor az iszap mindent elmos?
Igaz, mikor kitört, itt akkor se volt.

A bársonyszékből könnyű elviselni,
más élete munkáját vesztette el;
önkampányukra durván felhasználni!

Kérdezem én: vajh hol az igazság?
Miért az adózók adnak adományt?
Mért nem példamutatásból a kormány?

Ennyire megviselné tárcáikat?
Nem jön el az idő, hogy egy vezető
hontalanokból magyart állíthat?

Majd ha mindegyik megteszi, és juttat
azoknak, akiknek miattuk kijár,
akkor visszavonom e vádpontomat.

Addig azonban változatlanul él,
míg nem lesz teljesen kárpótolva, ki
élni már gyűlöl, meghalni mégis fél.

6
Záróbeszéd,
mert egy vádirat végére
az illik

Magasságos úr, kérlek, vádiratunk
alaposan
megfogalmaztuk
neked.
Bízunk
bölcsességedben,
hogy feledés
nem száll szenvedő, szegény nemzetünkre.

Ne engedd, hogy a magyar nép kihaljon,
bár tudom, hogy
megérdemelte
sorsát,
hiszen
nem harcol újra
szabadsága
véres és szakadt lobogója alatt.

De talán csak egy vezető kell neki,
mely végül a
neki rendelt út
felé
vezet,
és most vezető
piócáink
hadd nyerjék el méltó büntetésüket!