Fiatal tűz lobogása
parázzsá válik már vénen,
édes élet áldomása
lassan bizsereg a vérben…
Tizenhárom száraz nyáron
vágytam simogató kézre,
s te eljöttél messzi tájról,
mint eső a jó vetésre.
Háromszor több esztendővel
aranyoztad be az időt,
küzdve villámló felhővel,
vihart űzve sors fái közt.
Napom lángját terelgetted
elérhető vágy útjára,
hűsnek véltem minden csepped,
mint vizet a kút kávája.
Pedig józan ész vezetett,
komoly dallam szíved húrján,
mohó álmok sorra vesztek
el éjjelek alagútján.
Léptünk lassan közelített
belső parancs ritmusához,
együtt szabtunk át mértéket
szelíd világ mámorához.
Gondoskodó kézzé lágyult
kezünk két szép virágszálhoz,
többet jelent sok tavaszuk
a tengernél, mely partot mos.
Bennünk is él az a parázs,
melyet eső nem mosott el,
elringat még a régi ház
új életek békéjével.
S ha szomjazom, itt vagy nekem,
kelyhed nektárja meggyógyít.
Életed az én életem,
napfényt varázsolsz, valódit.