Rátok gondolok szüntelen, kik még
lelketekben megőriztétek, fehér
fényét az ártatlanságnak és
vágyaitokban tavasz szűri fényét.
Aszkéta tűz hamujából kitörnek
hamvadhatatlan vágyaitokkal
az öröklét édes dalai, mikben
élnek várva az álmok és szállnak
kristályharangok hangján felénk.
Tüzes hangotok szél hozza hozzánk,
lírák lángjai szállnak belénk,
a leghalkabb suttogás is bejárja
az összes lelket a végtelenben,
ha vágyunk végtelen tenger árja…
3 hozzászólás
A tengernyi vágy valóban örökké él a dalokban, amíg csak világ a világ. Többször is olvastam versed, nem könnyű megérteni, de hát a vágyat nem is érteni kell, hanem érezni. S ezt el is érted verseddel. Szépen cseng.
Vágy és remény. Remény és vágy. Ez éltet! Szép szavak, ihlet. Ez is éltet! Gratulálok versedhez!
Barátsággal Panka!
Szia András!
Tudod, ahogy írsz, az maga a csoda. Jó ide bejönni, mert megpihen és megnyugszik az ember. Ha becsukom a szemem, hallom a hangokat, érzem az illatokat, értem a lelkeket, űzöm a gondokat. Ez amolyan természetes varázslat. Itt minden meseszerű, de minden lehetséges.
Állandó látogató leszek itt, mert igényelem ezt a csendességet és harmóniát, ami ebből a légkörből árad, amibe itt belemerülhetek.
Jó itt. Erre jutottam. Szép hely és nyugalmas. 🙂
Szeretettel: Kankalin