Vágyfa

Vágyaink lángjaiban égünk,
homlokunk lebenyén pezseg a lét,
olyankor nincs félelem,
remegésünk adja mindenét,

s eme izzásban keresve a boldogságot,
ahová csak lebegni jöttünk,
kéjünk hullám-tengerében úszva,
már csakis egymással törődünk.

Adj Uram ebből még!
Szabadítsd fel mellkasunk!
Míg bennünk ég a tűz,
addig oly őszinték vagyunk…
Nyögve, zihálva tör utat a sóhaj,
vadságunkban nincs szemérem –
s ezekért a röpke percekért:
mint a kérész. Születtem és éltem.

Adj Uram ebből még!
Könyörögve kérlek…
Nem sértek ezzel Istent,
nem sértek szemérmet.
Nem lopom mások álmát,
inkább csak hozzáadok;
más titkos utazásában:
teherhordó vagyok.

Adj Uram ebből még!
S én hálával gondolok Rád.
Azért, amit eddig is adtál,
a sok mámoros éjszakát.
Add, hogy Vele,
tőle szakadjon le terhem,
s akkor mindent megteszek,
most legyen Ő a boldog
minden áldott percben!

Add Uram a megújulást,
hogy álmom valósággá érjen!
Kéred cserébe? – kérdem -,
hogy hűségem ígérjem?
Vagy elég, ha szívből, őszintén,
úgy álmodom a szépet,
hogy ébren felajzva, buján
élvezzem, hogy élek?

Mert Uram, ha ez így elég,
én jóságodba veszek,
hisz szeretni születtem a földre,
s arra, hogy viszont szeressenek.
Vágyaim fájáról nem szedek virágot,
s hogy gyümölccsé érjen,
inkább türelemmel várok.
S mikor nektárja végre,
az ajkamra kerül,
hogy ki lett a boldogabb:
a kertész,
avagy „édes" gyümölcse…?
– az biztosan kiderül.