Hogy vágyok utánad Léthé lágy vizére,
hagyni létem, a világból tűnni végre,
mert nyugtalan lelkem szüntelen téged érez,
siratlak,de végül minden Istené lesz.
Már örökké szeretlek, mint habját a part,
ahogy a végtelen tengerben összetart,
mégis úgy marják egymást halálra,
miként haldokló arcát a puha párna.
Istenünk, Te magasztos egység,
felettünk ég és néma hegység,
hozzád nem jut el semmi lárma,
fájó életem neked ajánlom
vedd vissza s hadd menjek utána.
5 hozzászólás
Egyszerűen gyönyörű ez a versed.
Gyula
Minél többet olvasom, annál szebbnek tartom. A tartalom, a nagyszerű rímek. Ez gyönyörű vágyódás. Gratulálok: Colhicum
Szépen és jól sikerült vers!
Gyönyörű! Főleg ez a két sor tetszett:
" mégis úgy marják egymást halálra,
miként haldokló arcát a puha párna."
Csak gratulálni tudok hozzá!
Andika
Kedves santiago!
Remek munka ez a vers, illetve belőle ez a részlet.
Csak jót tudnék írni róla, de azt hiszem te is érzed milyen nagyot alkottál.
Gratulálok munkádhoz!
További jó alkotást!
Ha kedved, vagy időd van nézd meg régi verseimet!
Üdv: Metal Koala