Valamikor a solti nádas
beborította a hegyek alját,
nem helybélinek hull az álarc:
csak lankás dombok, melyek adják
kellemes tájnak enyhe ívét.
Sűrűjében a vad tatártól
sok asszonynak jutott menedék,
ma a csúcs díszlik utcasortól.
Nádtetős pincék mélyén bújnak
meg piros-fehér hangulatok,
helyet adva ősszel az újnak,
borból csen a szél száz dallamot.
Ma még nem kívánt vihar fut át
szőlősorokon, zsenge fürtön,
eső pöttyözi levél hátát,
gazdát kényszerít, hogy jól döntsön.
Lent a kusza nád zúgva táncol,
hattyú tanyája széllel bélelt,
vadréce nem fél árapálytól,
holdfénytől kap most új őrséget.
Öreg út cipeli súlyos terhét,
tűri autók furcsa hangját,
ha a napszakot nem ismernék,
elrontanák víg szerenádját
hegyi borosoknak jó kedvét,
akik hajnalig eldalolják
öröm és bánat bús énekét.
Jövőjük útját így kutatják.