Vallomás

Azt kérded mi az, mit érzek?
Semmit, csak a lassan ölő mérget.
Az Idő, a Szerelem, a Hűség italát…
Szemed hazug csillagként ragyog rám.

Megint hittem a szónak. A szónak,
mi nyugtató, miben hinni mindig jó.
De hitem elfáradt, már csak
üresen pislákol gyenge lángja.

Néha még gyújtok egy gyertyát,
csak hogy újra lássam az oltárt.
De már egyedül állok előtte.
Nem érzek semmit, bámulok a sötét semmibe.

Nézem a várost, ahogy alszik,
ahogy megáll, s néha megvonaglik.
De Te már nem vagy az utcán.
Az éjszaka csendje sötéten néz rám.

A szó, ami szép volt, most elszállt.
Nem maradt semmi, csak a gyilkos magány.
Érzem, ahogy a méreg szétszed,
ahogy porrá válik bennem a lélek.

De mielőtt végleg elveszek,
egyet jegyezz meg:
Én mindig szerettelek…!