Vallomás…

csintalan lebben a szoknya
ígérőn nyílik a blúz
valami belső kényszer
ami feléd kerget, hozzád húz

nevetve csillanó tekintet
kicsit remegő ajkak
bársony-érintésű bőr
rám végzetesen hatnak

csábító ígéret villan fel
minden nevetésed mögött
ez egy édes csapda
ami mindig megkötözött

elvesztem önmagam
ha bűvkörödbe érek
s nem leszek boldogabb
ha majd magamhoz térek

már nem vagyok ura
vágy-vezérelt tetteimnek
már csak feléledt
legbelsőbb ösztöneim vezetnek

apró csókokkal rajzolnék
szerelmet nyakadra
miközben ujjam lágyan
a tarkódon szaladna

ajkaid között
a nyelvedet keresném
és hogy egyre beljebb…
mennyire szeretném

hajszál-illatban lebegve
könnyedén repülnék
reszkető vágy-pontokat
testeden keresnék

simulnál hozzám
mint álmomban már ezerszer
érezném rajtad
nem csupán melegszel

karod átfonná
indaként nyakamat
lassan elveszteném
teljesen magamat

lábad emelnéd hírtelen
a derekam köré
két kezem feneked
dombjait őrizné

rám tekerdnél
mint lián a fára
férfiasságom
szabadságra vágyna

ó hogy tudnám még
álmodni a perceket
amikor mámor önti el
az ölelkező testeket

… de a szavakból ennyi
most legyen elég
éjszaka van…
…és álmodni szép